Báró Eötvös József, a zsidók egyenjogúsításának elkötelezett híve 1840-ben úgy jellemezte korát, amelyben minden egyes nap egy előítélet elmúlásával alkonyodik. Nem gondolta, hogy a középkori vérvád túléli őt, s 1882-ben újból előbukkan a már halottnak hitt „szörnyeteg", amely az addig jelentéktelen Tisza menti falut, Tiszaeszlárt az országos, sőt nemzetközi közfigyelem porondjára taszította.

A dráma azonban nem volt előzmények nélküli, az 1873-as gazdasági világválságot megelőző és követő évek egybeestek a modern politikai antiszemitizmus európai elterjedésével. Az új ideo­lógia a középkori vallási alapú zsidóellenességet faji (vérségi) alapra helyezte, s nem a zsidók másságát, hanem az emancipációt követő hasonulását (asszimilációját) támadta, melyet faji fenyegetésnek tekintett a keresztény társadalom számára. Az antiszemita eszmerendszer megalapozói főként francia és német értelmiségiek voltak, de a magyar Istóczy Győző is egyike volt az első modern antiszemitáknak.

A magyar politikai életet a kiegyezéshez való viszonyulás osztotta ketté, a dualista konstrukciót támogató kormánypártra (Szabadelvű Párt) s a kiegyezést elutasító ellenzékre (Függetlenségi Párt). A politikai pártok képviselőinek többsége egyet­értett a polgári jogegyenlőség liberális elvének a zsidókra is kiterjedő sérthetetlenségével, az Istóczy körül csoportosulók - Ónody Géza, Szalay Károly képviselők, Simonyi Iván és Verhovay Gyula lapszerkesztők - azonban az emancipáció visszavonását s a politikai paletta antiszemita színezetű újrarajzolását tűzték ki céljukként. A zsidók integrációját, asszimilációs szándékát, modernizációs törekvéseik sikerét hódításként értelmezték, amely ellen nemzeti önvédelmet hirdettek. Istóczy felfogásában a zsidóság nem felekezet, hanem „faj, hagyomány, kultúra, érdekszövetség és vallás" együtt, politikai értelemben pedig egy hatalomra törő zárt kaszt, amely a demokratikus elveket hangoztatva igyekszik a hagyományos történelmi osztályokat kiszorítani, sőt a pánjudaizmus keretében világuralomra jutni. A végleges megoldást a zsidók Palesztinába való letelepítésében, a zsidó állam visszaállításában látta. (Később úgy vélte, ő inspirálta a cionista szervezkedést.) Rövid távon viszont a „zsidóuralmat" korlátozó törvények meghozatalát, a földbirtokosokat fenyegető zsidó mobil tőke visszaszorítását, a „gründerek" zsoldjában álló sajtó és parlament befolyásának letörését, valamint a közvélemény antiszemita mozgósítását tartotta szükségesnek.

A tiszaeszlári perről írt visszaemléke­zéseiben Bary József vizs-gálóbíró (kis képünkön) a nyilvánvaló jogi helyzet ellenére azt írta, hogy a hazai zsidók érdekében eltussolták az igazságot.

Az 1880-as évek elején Magyarországon felerősödött antiszemita mozgalomban több tényező is közrejátszott. Az 1881-es oroszországi pogromok elől egyre több zsidó menekült Galíciába, elözönléssel fenyegetve Magyarországot is. Másrészt a polgári házasság kérdésének, a zsidó-magyar vegyes házasság lehetővé tételének felvetődése - antiszemita interpretációban a magyar vér zsidókba oltásának szörnyűsége - borzolta a kedélyeket, ráadásul ebbe a felfokozott hangulatba robbant be a tiszaeszlári rituális gyilkosság híre.

Mi is történt a 2700 lakost számláló, Szabolcs megyei Tiszaeszláron (ahol 25 zsidó család élt), ami által a jelentéktelen falucska messze földön elhíresült?

1882. április 1-jén, a peszachot megelőző szombaton az itt élő ortodox magyar zsidók a közeli ünnepre készülődtek, ráadásul ezen a napon választottak egy személyben új saktert és kántort maguknak. A választás a három jelentkezőből Schwarcz Salamonra esett. Ugyanezen nap délelőttjén a 14 éves Solymosi Eszter református cselédlányt gazdaasszonya a boltba küldte festékért, de útjáról soha többé nem tért vissza. A lány eltűnését az anya, özv. Solymosi Jánosné jelentette a hatóságoknak, amelyek körözést adtak ki. A faluban hamarosan elterjedt a hír, hogy a lány rituális gyilkosság áldozata lett, s vérét a zsidók „áldozati liszt" (ünnepi macesz) készítéséhez használták fel. A feltevést megerősítette a zsidó templomszolga, Scharf József 5 éves, Samu nevű kisfia, aki a libalegelőn kapott cukorka hatására „szólta el" magát. Május 4-én az anya a vérvádon alapuló feljelentést tett Jármy Jenő szolgabírónál, a nyíregyházi törvényszék pedig május 19-én Bary Józsefet nevezte ki vizsgálóbírónak az ügy felderítésére.

Solymosi Eszter, a 14 éves cselédlány. Egy biztos: nem a zsidók ölték meg.

Május 21-én Samuka bátyja, a 14 éves Scharf Móric tett részletes vallomást (a per után kiderült, hogy Recsky András csendbiztos bántalmazásának hatására), amely a vád alapját képezte. Elmondása szerint ő a kulcslyukon keresztül látta, amint a lányt a metszők lefogták, Schwarcz Salamon elvágta a nyakát, majd a vérét egy cseréptányérban felfogták, a holttestet pedig később eltüntették. A vallomás alapján a gyanúsítottakat Nyíregyházán vizsgálati fogságba helyezték, Móricot pedig elszigetelték. A falu plébánosa, Adamovics József a Magyar Állam című katolikus, populista és antiszemita napilapban ismertette a lány titokzatos eltűnését, a vérvád valódiságát sugalló olvasói levele május 20-án jelent meg. Ónody Géza képviselő Adamovics írására hivatkozva május 23-án exponálta a vérvádat a parlamentben, másnap (május 24-én) pedig Istóczy interpellált, számon kérve a miniszterelnök-belügyminisztert, továbbá az igazságügy-minisztert (Tisza Kálmánt, illetve Pauler Tivadart) a vizsgálat késlekedéséért.

A tiszaeszlári ügyben újabb fordulat következett be, amikor június 18-án Tiszadadánál (30 kilométerrel Eszlár alatt) egy női holttestet találtak a máramarosi tutajosok. A felismerési eljárás során azt állapították meg, hogy a ruha ugyan Eszteré, de a tetem nem azonosítható vele. A hullán nem találtak külsérelmi nyomokat s a ruhán sem vérmaradványokat.

A tiszaeszlári per

A rejtély megoldására született a hullaúsztatás „meséje". A koncepció szerint a zsidók szereztek egy álhullát, ezt szekérrel vitték a Felső-Tisza vidékére, s Tárkánynál átadták a máramarosi tutajosoknak. Ők leúsztatták a tetemet a tiszadadai csonkafüzesig, s itt öltöztették fel Solymosi Eszter ruhájába. A védelem később kiderítette, hogy a zsidó tutajosokból Tiszalökön erőszakkal csikarták ki a vallomást, Vay György csendbiztos tettleges közreműködésével. Az igazság feltárásában jelentős szerepet játszott Szabolcsi Miksa újságíró, az Egyenlőség tudósítója, aki személyesen kereste fel Máramarosban (Szeklencén) a tutajosokat. Ő derítette fel később azt is, hogy Esztert gazdasszonya (Huri Andrásné) az ominózus nap reggelén bántalmazta, s a lány elkeseredésében vélhetően a Tiszába ölte magát.

A pesti neológ hitközség júniusban Eötvös Károlyt kérte fel a védelem ellátására, aki július 17-én érkezett Nyíregyházára. Eötvös az Eszláron eltemetett dadai hulla exhumálásával, pesti orvosszakértők bevonásával bizonyította, hogy a tetem Solymosi Eszteré.

A vizsgálatok lezárulása után a per végtárgyalására 1883. június 20-a és augusztus 3-a között került sor a nyíregyházi megyeháza nagytermében. A háromtagú bíróság elnöke Kornis Ferenc volt, a közvádló szerepét Szeyffert Ede főügyészhelyettes látta el, Solymosinét Szalay Károly magánvádló képviselte, a vádlottak ügyét pedig Eötvös Károly és három ügyvédtársa karolta fel. Összesen 16 fő került a vádlottak padjára gyilkosság, bűnrészesség, illetve bűnpártolás vádjával, de jelképesen ott ült az egész északkelet-magyarországi (ortodox) zsidóság is. A vád annyira képtelen volt, hogy Szey­ffert közvádló bizonyítottság hiányában a vádlottak felmentését indítványozta. Szalay magánvádló viszont fenntartotta a rituális gyilkosság vádját. Eötvös Károly július 30-án tartotta meg 7 órás védőbeszédét, melyről az ellenfél is elismeréssel nyilatkozott: „Nagy ész, szép ész, csodás erőt bír. Kár, hogy sakterek érdekében kellett alkalmazni."

A magyar szélsőjobb kultikus helye lett Solymosi Eszter síremléke.

Augusztus 3-án Kornis Ferenc törvényszéki elnök kihirdette a felmentő ítéletet valamennyi vádlott esetében, melyet később a Királyi Tábla (december 22.) és a Királyi Kúria (1884. május 10.) is megerősített.

A turini remete, Kossuth is állást foglalt az ügyben, s Helfy Ignáchoz írott levelében (1882. október 11.) felhívta a figyelmet a közgazdasági és társadalmi bajokra, melyekért a zsidókat teszik felelőssé. Azt kérte a Függetlenségi Párttól, hogy ragaszkodjon a jogegyenlőséghez, segítse elő a zsidók asszimilációját, s konkrét programmal álljon elő a nép nyomorának enyhítésére. Terelje a nemzet figyelmét a valódi megoldásra, s ne engedje meg, hogy belekényszerítsék a „zsidókérdésbe", mely a 19. század magyarságát a középkorba akarja visszalökni. Kossuth 1883. augusztus 15-i levelében megismételte az előbbi gondolatokat, s kifejezte hitvallását: „Én ember és ember között faj-, nyelv-, vallásfelekezet miatt soha nem tettem s nem is fogok tenni különbséget; az antisemitikus agitatiót mint a XIX-ik század embere szégyellem, mint magyar restellem, mint hazafi kárhoztatom..."

A tiszaeszlári perben a magyar politikai antiszemitizmus megsemmisítő vereséget szenvedett. Az ítélet kihirdetését követő hetekben ugyan országszerte zavargások törtek ki, s 1883. október 6-án Istóczyék megalakították az Országos Antiszemita Pártot, a gyűlölet vetése azonban hosszabb távon nem lelt termékeny talajra. Az antiszemiták egyre csökkenő számban jutottak be a parlamentbe, s 1896-ban maga a párt is megszűnt.

A tiszaeszlári dráma ma is igazodási pontot kínál az emberség, az igaz hazafiság, a valódi megoldások, vagy pedig a gyűlöletet szító antiszemita demagógia számára. A magyar neonácik ilyenkor áprilisban megkoszorúzzák Solymosi Eszter sírját, de ki emlékezik az ártatlanul meghurcolt eszlári zsidókra? (A szerző történész.)

Korszellem

1883. május 22-én a zsidó-keresztény vegyes házasságról szóló javaslat tárgyalása során hangzott el a Képviselőházban Mezei Ernő szónoklata: „Vessünk számot azzal, hogy ma Magyarország az antisemitizmus tűzfészke, e mozgalom elragadta a kedélyeket, az erkölcsi fogalmak felfordultak és sok vidéken az elvadulásnak oly tünetei mutatkoznak, melyek civilizált állami élet feltételeit megingatni képesek. (…) Ha azt mondja Istóczy képviselő úr, hogy hiába mentették fel a zsidókat, mégis mindenki meg van győződve a rituális bűnről, hát csak annyit felelhetek, hogy volt idő, mikor a törvényszékek nem is mentették fel a zsidókat ily vádak alól, mégis átszenvedték ezt az időt a zsidók és egy felvilágosult kor átlátta a vád alaptalanságát, hát át fogják szenvedni az ilyen közmeggyőződést most is, amidőn ily vádak alól már felmentik őket (…) És ha valami hiányzott az új zsidó nemzedék neveléséhez, hát azt megadja éppen az antisemita mozgalom; megtanulják, hogy ez a föld nem idyllek hazája, hogy ez a jog nem könnyű ajándék, hanem azt becsülni, azért érezni kell, azt mindenek fölé kell tartani.”
***
1884-ben A keresztény és zsidó házasság a parlamentben és a főrendiházban címen megjelent röpirat: „Az antiszemitizmus ma a levegőben van. A közgondolkodás kategóriáiba vette magát, uralja az elméket és kedélyeket, befolyásolja még azt is, aki attól irtózik. Miért? Mert egy általán érzett igazság képezi annak alapját. Ma még nem politika, inkább csak gondolat, melyben különböző óhajok kifejezésre találnak. Még nem rendszer, de már áramlat, mely nő, terjed, foglal, hódít. (…) Az antiszemitizmus nálunk ma még csak olyan pótkávé-féle. Politikai cikória. De magában foglalja az országos mizériák, hanyatlás, elszegényedés, a rossz igazságszolgáltatás, a gyámoltalan közigazgatás feletti általános elégületlenség és elkeseredés feljajdulását. Nem üthetik Tiszát, hát ütik a zsidót. Rossz logika, de mégis logika. És Tisza Kálmán azt gondolja, hogy ha csinál zsidópolitikát, hát csinál jó politikát, s hogy ne veszekedjünk többé a zsidóval, hát összeházasítja az evangéliumot a talmuddal. Lőporral oltani tüzet! Biztos explózió!”
***
Az 1884. szeptember 29-én megnyílt országgyűlést arra figyelmeztette a trónbeszéd, hogy „politikai bölcsességgel és, ahol kell, szigorú erélylyel enyésztessék el a belső bajokat, szüntessék meg a fajok, felekezetek és osztályok közötti súrlódásokra vezető izgalmakat, hogy Szt. István birodalmának országaiban a különböző fajok, felekezetek és osztályok az együttélésben egyaránt megelégedést találjanak”. (Forrás: Venetianer Lajos: A magyar zsidóság története – Budapest, 1922. )

Kire száll a vér?

„Lehet, hogy itt csak egyszerű gyilkosság esete forog fenn, ember által emberen elkövetve. De nincs kizárva az a lehetőség sem, hogy kereszténynek mint kereszténynek zsidó mint zsidó által vallási célból való meggyilkoltatása forog szóban. (…) Fennáll pedig e népgyanú, daczára annak, hogy a zsidók égre-földre esküdöznek, hogy ez alaptalan rágalom. Alapos-e ez az évezredes népgyanú vagy sem, én itt nem kutatom, csak mint tényt konstatálom…”
(Istóczy Győző az országgyűlésben, 1882. május 24.)
„Kideríteni a tényállást, igaz, a bíróság dolga, de azt mondani, ugy oda állítani azt már ma, a mi vizsgálat alatt áll, mint bebizonyított, megtörtént dolgot (...) azért, hogy hitfelekezeti elvekben gyökeredző voltát bizonyítsa egy bűnténynek, ez (...) az izgatásnak legmegbélyegzendőbb neme. Ha az ilyen felszólalásoknak (...) következése lenne, az akkor életbeléptetendő szigorú rendszabályok és az azok folytán okozandó fájdalmak, a netalán kiömlendő vér azokra fognak szállni, akik az ilyen izgatásoknak eszközlői voltak.”(Tisza Kálmán miniszterelnök válasza Istóczynak az országgyűlésben, 1882. június 7.)

Forrás: Hetek.hu/A Tiszaeszlári szörnyeteg

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat